jégszív

Néha a legnagyobb nyárban is beköszönt a tél a szívetekbe. Amikor azt hiszitek, most jön egy hosszú-hosszú nyári időszak, és nem számítotok rá. Egy hideg fuvallat befúj a mellkasotokba, és minden, ami addig ott élt és virágzott, megdermed. Ismerős? A szívek élete már csak ilyen. Olyanok, mint a főnixmadár. Életükben többször meghalnak, majd újra feltámadnak hamvaikból. Aztán van, amikor újra tanulnak érezni, mert annyira megfagynak.

*

„Az egész egy mondattal kezdődött, amire nem számítottam se én, se te. A mondat elhangzott az éterben, átúszott a füleinkhez, átsiklott a hallójáratokon, megcsiklandozta a szőrsejteket, majd az axonokon keresztül eljutott hozzánk. Meghallottuk. Aztán felfogtuk, mit jelent, és én hirtelen fulladni kezdtem, mintha az összes artériámat elszorították volna, lebénultál te is.

Jeges rémület szaladt át rajtam cikcakkban, vártam, hogy átsuhanjon és eltűnjön, ne jöjjön vissza soha sem, de te másképp döntöttél.

Rémülten vettem észre, hogy a leheletem látszódik, a burkom megdermedt. A vér megalvadt bennem, lassú, lusta hullámzásba kezdett, aztán pici jégvirágok rajzolódtak ki a burkomon. Szépek voltak, sohasem láttam még ilyet, ám a csodálkozásom rémületbe csapott át, amikor megláttam, hogy rohamosan nőni kezd. Érezni lehetett a dühödet, minden egyes rossz emlék egy jeges réteget vont körém. Próbáltam kiabálni, hogy állj, de nem hallottál már semmit. Végül bezártál a dermesztő hidegbe, én meg csak tehetetlenül vacogtam.

Ki akartam törni, belülről simogattam vérmeleg tenyeremmel a páncélt, de hiába. Hókirálynő lettél. Valaki szilánkot ejtett belém, és én képtelen voltam nélküled kivetni magamból. Rettenetes volt. Sötét, élettelen és dermedt csend honolt bennem. Nem jutott el hozzám semmiféle gondolat, csak a hangtalan jég vett körül.

Soha nem volt még ilyen hideg.

Néha azzal próbáltam meleget csiholni, hogy szép emlékeket idéztem fel, de ez csak arra volt jó, hogy ne haljak el teljesen. A páncélt nem hatotta meg, se téged, pedig nyüszítettem már a nyárért. Eleinte még emlékeztem, milyen otthonos és meleg érzés volt bennem. A vér lüktetése milyen kellemes és megszokott volt. Aztán ezek az emlékek is halványulni kezdtek. A végén már nem emlékeztem semmire. Nem tudtam, mi vagyok, és hol van az itt.

Teljesen helyénvalónak éreztem, hogy én egy jéggé fagyott szív vagyok. Hogy ez a sorsom. Nincs más. Nincs olyan, hogy múlt. Csak a jelen örökkéje.

Lassan már nem lélegeztem. Csak a jég tartott egyben.

Aztán megint jött egy mondat. Nagyon távolról és messziről hallottam halkan. Csak duruzsolt, és lassan, nagyon lassan közeledett felém. Akkoriban már nem akartál nagyon meghallani semmit. Ez a szó mégis áthatolt a fagyott csillókon, sejteken és axonokon. Meleget hozott.

Hirtelen kipirultam, a szívtüdőm megtelt egy másfajta, éltető levegővel. Kiszakadt belőlem egy sóhaj. Izzadtam minden sejtemből, a jégpáncél pedig egyre áttetszőbbé vált. A homály lassan oszlott, a végén már csak akkora volt rajtam a jégréteg, mint a kislányok szájában a nyalóka, amit már alig tart össze valami, mégis óvatosan forgatják a nyelvükön, nehogy összetörjön.

Aztán összetörött. Valaki takarót terített rám, és belém lépett. Hallottam, hogy neszezik bennem, tüzet rak a kandallómban, a lángok nyaldosták a bal kamrámat, kicsit nevetnem kellett. Csiklandozott. Tett-vett, térült-fordult, majd elhelyezkedett bennem. Te hagytad, nem penderítetted ki, ő pedig azt súgta, ne aggódjak.

Vigyáz rám. Többé nem jön el a tél.”

(megelent a Vous magazinban)

Vélemény, hozzászólás?