pogány

– Kelj fel! – noszogatott anyám. Éreztem, hogy végigsimítja kezével a vállam, de juszt se akartam felkelni. Igazságtalannak éreztem, hogy fel kell áldoznom a vasárnap délelőtti Disney meséket egy szentmiséért. De azért felkeltem valahogy.

Ez ilyen felnőtt dolog. Erre már rájöttem. Ha gyerek vagy, akkor azt csinálod, amit a felnőttek kérnek, és ha ők azt akarják, hogy templomba járj, akkor templomba kell menni. Össze kell kulcsolnod a kezed, mormolnod kell az imádságokat, és hinned kell Istenben.

Akkor is, ha Te nem hiszel benne, mert nekik – bármilyen értelmetlen dolog is ez – számít. Egyszer mondtam csak, hogy nincs is Isten, mire a fél család felhördült, hogy ilyeneket ne mondjak, mert ez olyan pogány dolog. Az volt a furcsa, hogy anyámék is ezt mondták, pedig itt görbüljek meg, szerintük sincs sok értelme a templomba járásnak, csak a Mari néni az, aki ezt erőlteti.

Mari néni, aki annyi idős lehet, mint anyukám, mindig azt mondja, hogy a jó gyerek attól lesz jó, hogy templomba jár és betart mindent, ami a Biblia megszentelt lapjain áll. Neki is van két lánya, egy velem egyidős, a Sári, meg az idősebb, a Kati, aki most gimnazista. Rá aztán nagyon büszke a Mari néni, mindig ódákat zeng róla. Az én kis gimnazistám. Így hívja a Katit. Legelöl ülnek a templomban is, úgy belehajolnak az alázatos imádkozásba, hogy alig látom őket az emelvényről. Mert én ministrálok.

Igazából a sekrestyés hívott, amikor meglátott ott sündörögni, mert tudni akartam, mi van abban a szobában, ahonnan kijön a pap a ministránsokkal, meg ahova elvonul a végén. Én meg azt mondtam, hogy jó, üsse kő, megyek, mert még mindig jobbnak tűnt csinálni valamit ott, mint ülni a padban. Halálra untam magam a szentmisék alatt, már az egész imakönyvet kiolvastam.

Így lettem egyedüli ministráns lány a fiúk között. Mivel mindenkinek megvolt a feladata a pap mellett, nekem megengedték, hogy én csengessek a sekrestye ajtajánál, amikor elkezdődik az istentisztelet. Mari néni dicsért is érte eleget, talán még bosszankodott is, hogy miért nem neki jutott eszébe előbb, hogy a Sárit beajánlja ministránsnak.

Én nem szeretem Mari nénit, utálom, amikor átjönnek, mert akkor olyan nyájasan beszél hozzám, és csücsörít, meg olyan szánakozva néz kicsit, mintha azt hinné, hogy nekem úgysem jut ki olyan sors, mint az ő Katikájának. Pedig azért én se vagyok teljesen hülye, akár hiszek Istenben, akár nem. Azt se értem, anyuék miért töltenek velük annyi időt, amikor látom, hogy nagyrészt csak bólogatnak meg várják, hogy mikor mennek el.

Aznap Mari néni lányai a szokásosnál is mélyebben hajoltak bele az imájukba. Aztán meg az ebéd furcsán telt nálunk. A leves fölött is éreztem, hogy izgalom van, anyám folyton a rongyot gyűrögette, sűrűn pislogott, a levegő meg besűrűsödött és dagadt, mintha nem férne el a konyhában. Jobbnak láttam, ha gyorsan betolom a kirántott húst a pürével, hadd mondják ki ezek, ami úgy nyomja a mellkasukat. Anyám szabályosan pihegett, amit csak akkor szokott, ha a kirántott húsain nem hólyagzott fel eléggé a prézli kisütésnél.

Az utolsó falat után leraktam a villát és beiszkoltam a tévészobába. Látványosan becsaptam az ajtót, de aztán ott maradtam mögötte.

– Hallottad? – suttogta anyám apámnak, mikor azt hitték magukban vannak. A Mari Kati lányát felcsinálták. A Mari teljesen maga alatt van, azt mondják a Kati magyar tanára az apa, aki tíz évvel idősebb.

–  Na, majd a Mari jól összeházasítja őket. Amilyen. Amit ő eltervez, az úgy is lesz. – így apám. Nem fogja hagyni, hogy az ő templomba járó lánya házasság nélkül gyereket hordjon a szíve alatt.

Na, hát mégis csak nekem lett igazam, ujjongtam magamban. Nincs is Isten. Ekkora hülyeséget. Egy hétre rá, amikor anyám megint keltegetett,   azt mondtam, nem akarok menni.

Nem ellenkezett.

3 Replies to “pogány”

  1. Szia Pandi!

    Nagyon tetszik, ahogy bemutatod, hogy milyen a vallásosság kívülről, gyermek szemmel nézve. Ismerős is, meg sajnos ha egész életünkben csak olyan emberek vesznek körül, akik itt megjelennek, akkor nem tűnik hitelesnek az istenhit, vagy Isten létezése, sajnálom, hogy ezek szerint máig sem sikerült normális, hiteles hívővel találkoznod, vagy személyes irányultságaid miatt az fordítottan nem rázott fel, tokozódott így be.

    Marika néninek a történet szerint nagyon jó képe van magáról, mintha hálát adna azért, hogy ő vagy a lány nem olyan rossz, mint mondjuk te… a példázat ismerős lehet: „Két ember ment fel a templomba imádkozni, az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, parázna vagy olyan, mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szereztem. A vámszedő pedig távol állva még a szemét sem akarta az égre emelni, hanem mellét verve ezt mondta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Lk 4,10-14 Vagyis valóban Istent cáfolja, ha valaki a templomba járva felmagasztalja magát és megaláztatik?

  2. A példázat szerintem a 21. században pont hogy kerülendő tanácsot ad – persze lehet félreértem. A globalizalt világban igenis fontos hogy magunkat ne „megalázva” mutassuk be. Az élet nagy része arrol szól, hogyan tudjuk eladni magunkat, és aki nem ismétli el elégszer, hogy ő „böjtöl” és „tizedel” rendesen, az óriási hátrányból indul. Úgyhogy olvasó-gyerekek, tanuljátok meg hogyan kell megtalálni az arany középutat!

    Marika néni úgy gondolom egyszerűen felvágós, de ami igazàn fontos a fenti történetben, hogy csak azért mert valaki követendő példát mutat még nem kell vakon másolni. Ha egy mondatban kellene összefoglalni én talán annyit mondanék, hogy „az alma belülről rohad”.

  3. A mai gyerekeket sem kell félteni, hogy holmi sikerért nem hazudtolnák meg magukat. Egy dolog a munkánk értékét helyesen felmérni, pl. Pál apostol azt mondta, hogy többet munkálkodott, mint a többi 12 apostol, hivatkozott a római polgárjogára, mégis alázatos volt.
    Más ez: egyik bűnös beismerte a tetteit, megigazulást Istennél keresett, míg a másik bűnös ki akarta fizetni Istent és járni a maga kis útait. A hagyományokért is a buzgóságunkat bizonygathatjuk, de azzal magunkat fárasszuk… meg Isten terhére van, álá Ézsaiás 1,12: „Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja tőletek, hogy udvaraimat tapossátok?”

Comments are closed.