„igen, anya. jól van, anya. persze” – mese arról, amikor a szülők beleszólnak a párkapcsolatunkba

Néha nehezebb önálló életet kezdeni, ha a szüleink beleszólnak az életünkbe. Még a húszas éveink közepén, végén is, még ha már van párkapcsolatunk, keresetünk, akkor is. Mit lehet ilyenkor csinálni? #egyperces

*

Úgy képzelem el anyámat, mint egy kristályt. Megváltoztathatatlan a személyiségszerkezete. Mindegy, mivel közeledem: hővel, faggyal, kalapáccsal, ő akkor is kitart a saját véleménye mellett. A lényege persze mindig ugyanaz:

én mindig mindent szarul csinálok.

Még mindig érezni a puskaport a levegőben, ahogy kiviharzott a lakásból anyám. A pasim a kanapé sarkában duzzog, agresszívan váltogatja a csatornákat, végül megállapodik egy baba-mama műsornál, pedig ez jelenleg a legutolsó téma, ami érdekelhetné őt. Megbeszéltük, hogy nem szeretnénk gyereket. Ezen akadt ki anyám is.

Évek óta érezzük azt a nyomást, ami a szülők felől jön, valahányszor találkozunk. Nincs olyan alkalom, amikor valaki – de főleg anyám – ne tenné fel azt az ominózus kérdést, amitől mindkettőnket kiráz a hideg:

mikor jön már az unoka?

Általában veszünk egy nagy levegőt, és továbblépünk egy széles kényszeredett mosollyal a kérdésen, de ma ez túl sok volt a többi mellé. Ma költöztünk át a közös lakásunkba, ahol anyám annyira otthon érezte magát, hogy kicsit túl sokat engedett meg magának. Szerinte lehetett volna csinálni jobb vételt, de hát ha így sikerült, mondta, és lebiggyesztette az alsó ajkát. Ezzel egy időben én erősen összeszorítottam a fogam, a párom meg hátradőlt, és láttam, hogy az ujjpercei elfehérednek, miközben a puff szélébe markolnak.

Igen, anya. Jól van, anya. Persze.

Ezek a mondatok már úgy csúsznak ki a számon, hogy azt sem tudom már, mire mondom. Én ott sem vagyok már ilyenkor, csak megtervezem a délutánom, esetleg elkezdek duruzsolni magamban egy számot a AC/DC-től, hogy kizárjam a fejemből anyám bicskanyitogató jótanácsait.

Időközben észreveszem, hogy témát váltunk, anyám rosszallóan csóválja a fejét, hogy: mi ez a feszültség, veszekedtünk talán? Beszéljük ám meg, meg kell beszélni mindent. Aztán még odaszúrja, hogy ez a nadrág rajtam előnytelen, erre a pasim elnézést kér, kimegy, arra hivatkozik, hogy pisilnie kell. Anyám ekkor odasúg, hogy figyeljek már, hogy oldottuk meg a lakásvásárlási költségeket. Mi van kinek a nevén?

Sanyi még épp időben jön vissza, pont akkor, amikor kikelnék magamból, anyám fel is pattan, nekiáll tologatni a bútort a nappali sarkában. Mit csinálsz, anya, kérdezem, miközben a felszaladt szemöldököm próbálom levakarni a hajam tövéből. Ide kellene kialakítanotok a gyereksarkot, mondja, ez a fotel itt teljesen felesleges, nem is érti, minek vettük meg, annyira ronda.

Nem veszi észre, hogy feltűnően nagy a csend, de aztán meglepődötten néz rám, mikor felkiáltok, hogy szeretném, ha most azonnal hazamenne. Meglepetten felszedi a táskáját, elbotorkál az ajtóig, én pedig még elnézést kérek tőle, hogy kiabáltam, de értse meg, mondom neki, immár higgadtan, hogy mi nem szeretnénk gyereket, itt nem lesz unoka. A fotelt imádjuk, egyébként elég drága volt, de nekünk ilyen az ízlésünk, én abban olvasok minden este, amikor hazaesek holtfáradtan.

Egyébként pedig szeretném, ha a jövőben kicsit visszafogná magát, mert ez a mi életünk, nem az övé, felnőttek vagyunk, saját élettel, ízléssel és döntésekkel. Hagyja már, hogy elkövessem a hibáimat, és fogadja el, hogy kikristályosodott személyiségem van, amin nem tudok, de nem is akarok változtatni. És ne haragudjon, de nekem az anyámra van szükségem, aki támogat, nem pedig olyanra, aki mindent megkritizál.

Értse meg, én így nem szeretek vele együtt lenni.

Még mindig az ajtót nézem, amit anyám úgy csukott be, mintha egy törékeny virágszál lenne. Azon gondolkozom, vajon mi ment végbe a lelkében, miközben rázúdítottam mindezt. Én nagyon zaklatott vagyok. A pulóverem simítgatásával próbálom leplezni, hogy remeg a kezem, és arra gondolok, hogy ez is hozzátartozik a felnőtté váláshoz.

(megjelent itt)

Vélemény, hozzászólás?