Néha, a nagy boldogságkeresésben elfelejtünk hinni abban, hogy lehetséges igazán boldognak lenni. Valamiért azt hisszük, hogy boldognak lenni csak akkor jó, ha sokáig tart, még jobb, ha örökké. Pedig az az igazság, hogy a boldogság nem egy állandó állapot. Hogy is lehetne az? Ha az lenne, nem tudnánk, hogy boldogok vagyunk. Ellenben ha jut néha egy-egy korty instant boldogság, az jó. De még milyen jó. Részletek az instant boldogság ezer arcából.
Hétszínű boldogság
Veri az eső az ablakot. A párkány halkan feljajdul, ahogyan rákönyökölök, az orrom pöttöm párafoltot hagy az üvegen. Szürkék a hétköznapok. Szürke a kedvem, ólomnehezek a végtagjaim. De talán csak azért érzem ezt, mert hetek óta nem akar sikerülni semmi. Ma is kint sütögetne a család, de az egészet elmosta az eső. Érzem, hogy birtokba vesz a csüggedtség, megint. Arra vágyom, hogy történjen valami. Valami jó, ami bearanyozza a napom. És mintegy hívószóra, kevesebb víz koppan az ablaküvegen, és valahol felragyog a nap. A szemem előtt pedig felível a valaha látott legpompázatosabb szivárvány.
Keserédes boldogság
Nézem az arcod, miközben ülök rajtad, meztelenül. Most látom először, ismerkedek vele. A vonásaiddal. Átadom magam a mozgásomnak, a mozgásodnak. Egyre gyorsabban vágtázunk, miközben arra gondolok, hogy ezt talán nem kéne mégsem, alig ismerlek pár órája. A testem azonban meghazudtol, végigsöpör rajta az örömhullám, a levegőm elakad, visszafut a tüdőmbe. Zihálok, míg kifut az öröm, lehengeredek rólad. Lassan szűnik az érzés, mint a napon olvadó jégkocka. Élvezem az instant boldogságot. Ám amikor elmúlik, igen vacakul érzem magam. Rám telepedik a bűntudat.
Az első NEM boldogsága
Ma megint megtalált az exem. Rám mosolygott, mintha nem is szakítottunk volna sose, vagy ha mégis, akkor valamikor – nem számít már – régen. Mintha nem pár hónapja lett volna, hogy rányitottam, miközben valaki másvalakibe gabalyodott a teste. Furcsán bénulttá váltam akkor. Ő pedig azóta is basáskodik felettem, a testem és a reakcióim felett. Kér, apró szívességeket, egy helyen dolgozunk. Pici elvárásokat támaszt, amire én mindig igent mondok. Képtelen vagyok mást mondani.
De most, most nem tudom, mi történt. Néztem, hogy mit akar, ő nézett engem, várakozóan, nem rebbent a szeme, mintha csak az én igenem után lenne képes rendeltetésszerűen pislogni. Láttam, hogy készül a pislogásra, bezsebelte a kimondatlan igenem. Már rebbenni kezdett a szeme, ám félúton felpattant. Kerekre. A szeme meg üveges lett, láttam, ahogyan elpárolog a nedvesség a felszínéről, mint amikor túl sokáig tartod nyitva a szemed, és érzed, hogy szúr a szárazságtól. Magam is meglepődöm, amikor rájövök, hogy nemet mondtam. Pislogtam párat helyette én, majd az arcomon szétömlött az instant boldogság mosolya.
Édességnyi instant boldogság
Mardos a sóvárgás tíz kicsi körme. Bolyongok a lakásban, nyitogatom a szekrények ajtaját, bekukkantok a ruhahalmok alá, de üres. Üres mind.
Állok a hűtő előtt, de semmi…
Teszek egy kört a konyhában, és még háromszor megállok a hűtő előtt, és kinyitom. Eszembe jut a vicc, mikor a hűtő nyit rá az alvó emberre. Csak nehogy én is így járjak. Bárhogy nézem, se joghurt, se Túró Rudi. Átnézem szintről szintre, hátha valamelyik sarokba beragadt valami, de csak egy száradt paradicsomzöldet találok.
Kortynyi boldogság
Kómás ez a hétfő reggel. Túl sok az embermozgás, túl sok a szag, túl sok a hang. A szemeim előtt még csak homályos foltok táncolnak, pedig ébren vagyok már vagy egy órája. Nem akaródzik dolgozni. A hosszú hétvége után különösen gyötrelmes ez a hétkezdés. Betántorgok az első kávézóba, kérek egy kávét. Elviteles pohárba kapom, beledugom az orrom, beleszippantok. A tüdőm megtelik élettel, ez az élet csordogál végig az ereimen. Felsóhajtok. Ez az első boldog pillanata a napnak.
Cicaboldogság
Fárasztóak a napok. Teszem a dolgom, mint a gép. Bedarálnak a tennivalók. Ahogyan ülök a buszon, azon gondolkozom, mikor voltam boldog utoljára, de az emlék annyira régi, hogy nem emlékszem az érzésre. Túl sokat kapaszkodtam már belé, túl sokszor húztam elő újra meg újra, hogy szívjak belőle valamicskét. Kifogyott.
Próbálok bejutni az ajtón, amikor megakad a szemem egy cicán. Alig tud menni, a hátsó bal lába csupa seb. Odamegyek hozzá, keservesen nyávog. Dühösen fújtat, amikor a karjaimba veszem, de nem érdekel. Eldöntöm, hogy orvoshoz viszem.
A váróban nézem, ahogy piheg. Te szegény, susogom magamban, miközben próbálok minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Bent a doki szeme csupa ránc – aggódós ráncok azok. Amputálni kell a lábát. Állom a költségeket, mondom, bár már nem sok van hó végéig.
Miközben műtöttek, arra gondoltam, mennyire fogsz haragudni, hogy döntöttem az életed felett. Aggódtam, hogy haragudni fogsz, utálni, de végül csak a nappalimban kötöttél ki, és édesen botladozol három lábon. A bundád fénylik, fel is szedtél azóta. Jól tartalak. Leguggolok hozzád, belesimulsz a tenyerembe, a hasadat mutatod, eltűnik benne a kezem. Elégedetten dorombolsz, én elégedetten mosolygok.
Minden ilyen pillanat vele egy instant boldogság.
(megjelent a Vous magazinban)