„Fogalmad sem volt, mennyire szép vagy” – Hamuba sült pogácsa egy lánytól az anyjának

Az anyák szerepe fontos. Sokáig ők tanítanak minket, felkészítenek az életre, felpakolnak pici csomagokkal, amiket aztán apránként kibontogatunk az életünk során. Aztán vannak dolgok, amiket mi tanítunk meg az anyukánknak. Például, hogy szeresse magát, és lássa meg a szépséget abban, amit a tükörben lát. Egy #egyperces novella következik.

*

Anya, te drága kincs! Hidd el nekem, tényleg egy drágakő vagy, amit csillogóra csiszolt az élet. Mégis elhomályosul a fényed, te nem engeded láttatni, mennyire fényes is vagy. Anya, tudom, hogy nem szándékosan, de egy égett pogácsát is sikerült a batyumba raknod.

Sokáig gyűlöltem a lakásomban a tükröket, mert akkor óhatatlanul szembe kellett nézni magammal.

A kissé kancsal szememmel, az eltúlzottan nagy számmal, a vézna kezeimmel és a nyúlánk nyakammal. Nem akartam én ezt látni, nem vagyok én olyan szép, ezt mondogattam magamnak, valahányszor mégis tükör előtt vezetett el az utam, és elkaptam a szemem.

Aztán az élet kidobatta velem ezt az égett pogácsát, és én megsütöttem a magamét. Izzasztó munka volt, olyan összetevők kellettek hozzá, mint az önelfogadás, önszeretet és egészséges énkép.

Tudod, találkoztam egy emberrel, aki minden reggel elmondta, mennyire szép vagyok.

Hogy a kancsalságom bájos, hogy a dúsan telt szám szexi, és hogy olyan szép hattyúnyakam van, hogy a libákból irigy gágogást csalnék ki.

Nem mondom, hogy könnyű sütés volt, de anyu, a végére rájöttem, miért nem szeretem magam eléggé. Ehhez az kellett, hogy hazamenjek hozzád és szembenézzek veled. Ugyanolyan kancsal vagyok, mint te, a nyakad ugyanolyan íves, a szád éppen olyan telt.

Tudod, anya, előástam az emlékeim rólad. Pici koromban imádtam, ahogyan kancsal tekinteted megpihen rajtam. Különleges volt. És ezek a szemek soha nem vesztettek el engem.

A nyakadba imádtam megkapaszkodni, ha felemeltél és magadhoz öleltél. Puha volt, és imádtam belebújni a váll- és nyakhajlatodba. Imádtam az illatát. Azt akartam, az én kurta gyereknyakam is olyanná váljon egyszer. A szád hihetetlenül puha anyai csókokat adott, ami megvigasztalt, ha sírtam, és eloszlatott bennem mindenféle feszültséget pillanatok alatt. Az ajkaidon születtek a legszebb mondókák és a legszebb mosolyok. Abból is ugyanolyat akartam.

És ugyanolyan lettem, csak közben nem tudtam már örülni, anyu. Tudod miért? Mert te sem tudtál örülni nekik.

Számtalanszor fogtad a nyakad a tükör előtt, miközben bosszankodva szapultad, hogy mekkora, olyan, mint a liba nyaka. Grimaszokat vágtál a tükörben a száddal, mondván, hogy át kéne szabni, vékonyabbat szeretnél, nem ilyen csálét. A szemed kancsalságát pedig egyenesen utáltad, és ennek is gyakran hangot adtál. Fogalmad sem volt, mennyire szép vagy.

Belém csepegtetted ezt az önutálatot, de én kikeveredtem belőle. És most azért írok, anyu, mert remélem, még nincsen késő. Remélem, ma már úgy nézel tükörbe, hogy az én szememen keresztül látod magad benne. Hattyúnyakkal, különleges ajkakkal és bájos szemekkel.

Mától mindennap el fogom mondani neked, hogy mennyire szép vagy.

Ez lesz az első pogácsa, amit én fogok megsütni neked útravalóul.

(megjelent a vous.hu oldalán)

Vélemény, hozzászólás?