A szerelmi ügyek bárhová kifuthatnak, mert gyakran nem mi írjuk, hanem az élet. A szakításhoz nem kell mindig a megcsalásig jutni, elég csak egy rádöbbenés. Mondjuk arra, hogy jók vagyunk a másikhoz. Túl jók. #egyperces
*
Az egész érzés úgy szakadt rám, mint egy hideg zuhany. Nem is! Mint amikor lágyan leomlik a vörös bársonyfüggöny a színpadon. Olyan volt.
Néztelek téged az asztal túloldalán. Egy órája vacsoráztunk, én kedvetlenül csiszolgattam a késem a tányéron. A pincéren láttam, hogy nagy önuralmába kerül, hogy ne szóljon a csikorgásért, téged meg nem igazán érdekelt, belemerültél a 9gag nézegetésébe. Néha felnevettél, mutogattad, mit láttál, és ennyi.
Nesze neked gyertyafény, nesze neked meghitt pillanatok. Égett az arcom miattad. Szívem szerint rád borítottam volna az asztalt, és kifutottam volna az étteremből.
Néztelek az asztal túloldalán, és hirtelen olyan semmilyenné váltál.
A színeid megfakultak, a nevetésed röfögéssé változott, és arra gondoltam, hogy túl jó vagyok én neked.
Majdnem a számhoz kaptam ezért a gondolatért, pedig ki se mondtam hangosan. Pedig így volt. Eltöltöttünk ma is egy estét úgy, hogy nem beszélgettünk magunkról, a kapcsolatunkról.
Nekem terveim voltak veled, neked ötleted se volt, mit akarsz. Nekem céljaim voltak a saját életemre vonatkozóan, te úgy voltál, ellébecolsz a langyos vízben. Én gyerekeket is szerettem volna valamikor, te megkérdezted ponénosan, hogy mi az a gyerek. Először viccesnek éreztem, de aztán rájöttem, hogy véresen komolyan gondoltad.
Az én ajándékaim neked személyesek voltak, és mindig lelkendeztél. A te ajándékaid nekem hirtelenjében felkapott bonbonok és virágok voltak, és többnyire pont azok, amiket nem szerettem. Én pontosan tudtam, milyen okok húzódnak meg a rosszkedved mögött, neked fogalmad sem volt soha, hogy nekem mi zajlik le a lelkemben. Meg sem próbáltad kideríteni.
Lassan kezdem úgy érezni magam ebben a kapcsolatban, mint egy szextartály.
Csak szex, és semmi csók. Csak szex, és semmi szó. Csak szex, és semmi intimitás.
Az öleléseid olyanok, mint a rohadt banán: erőtlenek és lagymatagok. Nem töltekezem fel a karjaid között, és nem sugárzik szét a mellkasomban olyan boldog-meleg érzés. Olyan vagy mellettem, mint a levéltetű a virágok szárán. Parazita. Nekem nincsen szükségem rád, fárasztom magam egymagam is, nem kell hozzá segítség.
Eldöntöm, hogy adok neked egy esélyt még. Abbahagytam a nyiszálást a tányéron, és megpróbáltam egy bensőséges beszélgetést kialakítani. Szomjaztam rá, vágytam valami jelre, hogy te meg én ugyanúgy pendülünk, hogy te a vesémig látsz, hogy ha kifordítanám a lelkem eléd, pontosan értenél mindent. De csak nevettél egyet, hogy mit kell így komolykodni, és mutattál egy macskás videót, hogy nézzem, milyen vicces, folyton elbénázza az ugrást.
Üveges szemmel néztem végig, nem mosolyogtam. A kést és a villát leraktam a tányér mellé, és halkan szóltam, hogy ki kell mennem mosdóba.
Akkor láttál utoljára.
(Megjelent itt.)