Emberek jönnek és mennek az életünkben. Különféle szerepeket töltenek be a miénkben, és különböző szerepeket töltünk be mi az övékében. Néha dominánsak vagyunk, néha zsarnokok. Máskor pedig mi vagyunk Terézanyuk. A nők, akik befogadják a pasit, feljavítják, majd azok otthagyják őket. De miért? #egyperces.
*
Lógok a semmiben. Itt ülök a szoba közepén egy felfordított dobozon, a lábujjaimból elindulnak a hangyák felfelé a lábszáramon. Tudom, hogy fel kéne állnom, átülni a kanapéra vagy az ágy szélére, de nem megy. Túl sok darabra törten ülök ott a padlón, és nem tudom összeszedni magam. Csak nézem a darabjaimat, és mindegyikből látom, ahogyan felvillan a szemem fehérje: nem akaródzik szembenézni magammal. Aztán valahogy rákényszerítem magam, szinte szúr az összes szempár, ami rám szegeződik. Meg is vakarom a vállam, mintha az segítene.
Hol az igazság?
– suttogom magam elé, miközben próbálom összeszedni, mi is történt az elmúlt egy órában. Összepakoltál, szépen, lassan, komótosan. Közben nem szóltam semmit, csak néztem, próbáltam felfogni, hogy elhagysz. Aztán rád zúdítottam a szemrehányásaimat, elvégre mit jelentett akkor ez a négy év neked, ha ilyen könnyen itthagysz? Ezt érdemlem én, a jó barátnő, aki mindig megértő volt, elviselte a nehéz természetedet?
Aztán ezen a ponton elakadt a hangom, mint egy kazetta, amire véletlenül rámásolnak valamit, és gondolatban sikoltoztam tovább. Nem is volt már rossz természeted, az anyáskodásom és terelgetésem mellett elég tökös pasi lett belőled. Az a férjnek való, akinek boldogan mondott volna bármelyik nő igent. Fejlődtél. Feljöttél a szintemre, aztán le is hagytál. Ez az utolsó mondat szinte megkarcolja az agyamat. Nem esik jól. Először szembesülök azzal, hogy fejlődnöm kell.
Jelentőségteljesen rám nézel, mintha értenéd, mi zajlik le bennem. Utállak érte, az elején én voltam ebben a jobb. Rájövök, hogy mi nem voltunk sosem egyenrangúak, pedig azt hittem, ha feljavítalak, utána azok leszünk. Pedig valójában csak megfeleltem neked. Megtanítottalak a jó párkapcsolat alapszabályaira, arra, hogy mit kell tiszteletben tartani, hogyan kell figyelni a másikra, és te megtanultad, mert a jó kislányokat nem lehet nyugodt lelkiismerettel átvágni. És én jó kislány voltam.
Mindent megértettem, soha nem veszekedtem, még ha torkig voltam, akkor sem. Soha nem akadtam ki, nyugodt voltam, és elfogadó. Túlságosan is. Mindig sminkeltem magam, a legjobb oldalam mutattam. Igazodtam hozzád, elfogadtam, amit akarsz. Cserébe te is alkalmazkodtál a szabályaimhoz, jófiú lettél te is. Aztán nem bírtad ezt a szabályrendszert, a játszmát, és kiléptél. Valaki más mellé, akivel tudom, hogy örökre elköteleződsz. Jól fog járni veled.
Túl jó voltál, mondtad nekem még utoljára. Túl tökéletes.
Ekkor törtem ott helyben darabokra. Előtte még majdnem felsikítottam, hogy mégis mi a franc baj van azzal, ha túl tökéletes vagyok? Aztán hosszú percekig füstölögtem magamban a dobozra roskadva, majd teret kapott a fejemben a keserű elfogadás és a belenyugvás.
Mártír vagy, mondom önmagam tükörcserepeinek. Mártír, mert azt hiszed, ha nem ezt a szerepet játszod, akkor nem vagy elég szerethető. Azt hiszed, akkor biztosítod be magad, ha túl tökéletes vagy. Ha mindent megértesz, ha kontrollálod magad, ha a legjobb arcod mutatod, ha nincs rajtad semmi kifogásolható. Csak közben elfelejtetted szeretni magad és önmagad adni. Mivel nem szeretted magad, ezért azt gondoltad, ha tökéletes leszel, biztosan melletted maradnak. Mekkora tévedés volt. Az emberek ennél jóval többre vágynak. Szeretik a hibákat.
Csendesen magam elé révedek. Lassan összeszedem a cserepeket, és a hibáimból csavarok ragasztót a törések közé. Farkasszemet nézek önmagammal, összeszedem minden igyekezetem, és kipréselem magamból a következő mondatot:
Még nem szeretlek eléggé. De foglak.