A passzív-agresszív emberekkel nehéz együtt élni. Minden válaszuk olyan, mint az őrölt bors a szembe, minden ígéretük szertefoszlik a semmiben, mégis újra és újra esélyt adunk nekik, hátha megváltozik. Hátha egyszer kiáll magáért. Hátha egyszer őszintén véleményt formál. Nem egyszerű. #egyperces
*
Ma különösen utálom az anyádat és az apádat. Fél órája piszkálsz. Még a múlt héten megkérdeztem, nem baj-e, hogy ma este később jövök, mert a csajokkal mennénk együtt vacsizni valahová. Azt mondtad, hogy persze, menjek csak. Túl könnyen rávágtad, mint mindig, arcod ilyenkor rezzenéstelen, simára feszül rajta a bőr. Látni, hogy kontrollálod minden idegszáladat, és én ma már átkozom magam, hogy belesétáltam a játszmádba. Megint. Persze hogy nem akartad, hogy menjek. Most pedig kapom az ívet rendesen.
Na, jó volt az este? Látom, jókedved van. Azért előbb is hazajöhettél volna, mindegy, elvoltam…
Morzsolgatom a kezem ügyében lévő tárgyakat. Nem szeretnék kiabálni.
Egyszerre haragszom rád, és felváltva szidom a szüleid. Ugyanakkor tudom, hogy nem tehetsz róla. Ezt hoztad a csomagodban. Ledöbbentem, amikor először vittél haza. Végig bólogattál anyád és apád minden szavára, még arra is, amiről tudtam, hogy égnek áll tőle a hajad. Negédes mosolyok játszottak az arcokon, és én majdnem rosszul lettem ott helyben.
Látszatharmónia. Ebben nőttél fel. Soha nem dühöngtél, soha nem veszekedtél, és mindent elfojtottál.
Anyádékat se láttam még előttünk veszekedni soha. Néha már én csaptam volna szét közöttük, olyan bicskanyitogató volt a nagy egyetértés. Közben pedig a felszín alatt mindig hullámzott valami feszültség, amiről sosem tudtam, mikor lobban majd lángra. Soha nem mondhattad el, ha valamivel nem értettél egyet, beléd fojtották a szót. Senkit nem érdekelt a véleményed. Ha mégis, letorkolltak. Az önérdek-érvényesítésed elsorvadt. Esélye sem volt szárba szökkennie.
Ezért csinálod velem ezt mindig. Úgy teszel, mintha egyetértenél, de valójában nem értesz egyet. Még mindig félsz, hogy ha nemet mondasz, akkor neked támadok. Félsz, hogy alulmaradsz a konfliktushelyzetben, mert anyádékkal szemben nem volt semmilyen fegyvered. Azt gondolod, esélyed sem lenne ellenem.
Azt gondolod, jobb lenyelni a keserűséget, mint felvállalni, mert úgysem érdekelne senkit.
Ezért piszkálsz. Ezért teszel ilyen megjegyzéseket hányavetin, néha támadsz, de egy lépéssel vissza is táncolsz, hogy de nem úgy gondoltad ám. Kényelmes megoldás. Agresszív és passzív egyszerre. Így nincs konfliktus. Nem sérül a látszat rózsaszín burka.
Végül úgy teszek, mintha nem hallanám a szúrós megjegyzéseidet. Tényleg jó volt, mondom, és szólok is, hogy jövő héten is lesz egy ilyen program, nem baj-e, ha mennék. Nem, menj csak, válaszolod. De szerencsére felismerem, hogy játszmában vagy megint. Feszül a bőröd, az arcod pókerarc. Még a válladat is megrázod. Érzem, hogy folyósabb lesz a tekintetem. Lágy. Erre mondanák, hogy meglágyult tekintet.
Mondom neked, hogy nyugodtan mondhatsz nemet, ha nem szeretnéd, hogy menjek. Nagyon lassan alakul át az arcod. Az összeszorított szád kicsit remegős lesz, az arcod zavarodott. Anyádékkal nem így működött a játék. Meglep, hogy mondhatsz mást. Azán zavartan félrenézel, és mondod, hogy ne menjek. Ha nem baj. Azt is kihúzom belőled, hogy inkább kettesben mennél valahová.
A szívem olvad, mint a vaj. Átölellek. Átölelsz. Lecsorog minden erő az izmaimból. Most veszem csak észre, milyen fárasztó volt ez az ütközet. De örülök, Örülsz. Örülünk.
Egy menetet ismét megnyertünk.