életfilm

Ma furcsa levelet kaptam. Csak egy boríték volt az egész, benne egy mozijegy, levél hozzá semmi. Megforgattam a kezemben, megnéztem mind a két oldalát, az időpont ma estére szólt, egy olyan moziba, amiről még nem hallottam soha. A film címét olyan cikornyás betűkkel írták fel, amilyet a cirkuszban szokás használni, az volt a címe: Életed filmje.

Azzal a lendülettel bele is dobtam a szemetesbe, és a dolgomra indultam. Később, mosogatás közben, amikor a barátnőm felhívott, hogy lemondja az aznap esti programot, meggondoltam magam. Nem akartam otthon maradni a gondolataimmal. Nem akartam egyedül lenni. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami elnyom minden mást. Például filmet nézni.

Más életét nézni, beleásni magad egy másik életvonalba sokkal kellemesebb, mert jobb látni, hogy másnak rosszabb, hogy más szenved, más hibázik. Más oldja meg.

Nem jut eszedbe azon agyalni, hogy mi van a saját nyomorult életeddel, és hogyan oldd meg. Sóhajtottam egyet, és kihalásztam a szemetesből a mozijegyet. Elindultam, hogy megnézzem ezt a filmet.

Forrás: Unsplash

Az utca, ahol a mozit kellett keresni, szűk volt és macskaköves, negyvenöt fokban lejtett, és nekem felfelé kellett mennem. Leizzadtam, mire a mozi elé értem, és felnéztem az épület homlokzatára. Régi épület volt, a ledes mozifelirat enyhén foszforeszkált, forgóajtón lehetett bemenni, ami pont úgy lengett, mintha abban a pillanatban szállt volna ki belőle valaki a túloldalon.

Nekinyomultam az aranyfogódzónak, megtaszítottam az üveget. Hirtelen indult meg, megijedtem a nagy erőtől, féltem, hogy bedarál. Kitántorodtam a túloldalra, ahol rögtön ráláttam arra nyilvánvaló tényre, hogy az épület belülről is ősöreg. De jól állt neki.

A fekete diófa falak és a pult árasztotta magából az idő szagát, a padló pedig fényesre volt suvickolva. Úgy tűnt, a fekete és vörösesbarna csempék váltakozása miatt, mintha egy sakktáblán állnék. Az emberek popcornt vásároltak és kólát, én azonban nem akartam erre pazarolni a pénzt, odaléptem a jegyszedőkhöz.

Az egyikük átvizsgálta a jegyet, tüzetesen, egyik csücskétől a másikig, végül hümmögött és a kezembe nyomott egy szemüveget meg egy tollat, mondván, vigyázzak mindkettőre, a szemüveget pedig tegyem fel, azzal kell nézni a filmet. Felhúztam a szemöldököm, nem jelezte a jegy, hogy 3D-s filmről lesz szó, és a szemüveg sem nézett ki átlagosnak. Piros cicás kerete volt, metálosan tükröződő lencsékkel, az egyik keretet pálmafák díszítették.

Forrás: Unsplash

A jegyszedő fiú bocsánatkérő mosolyt küldött felém:

– Tesztverzió. Kicsit gagyi, de reméljük, vidámabbá teszi önt.

Vállat vontam, majd kicsit kioktattam, hogy elég kevés információt adnak meg, ez nem vet túl jó fényt a marketingstratégiájukra, ráadásul a jegyen az sincs rajta, meddig tart a film. Mégis, meddig tart, kérdeztem tőle.

– Attól függ – válaszolta. – Kérem, haladjon, feltartja a sort.

Ekkora pofátlanságtól annyira ledöbbentem, hogy szó nélkül továbbsétáltam, és azon kaptam magam, hogy a vetítőteremben ülök a helyemen. Elég koszos volt az ülés, a piros bársonyhuzatokon érezni lehetett, hogy megült benne a sokéves por. Bosszankodva felraktam magamra a szemüvegem, a tollam elgurult valahová a székem alá. Nem nyúltam utána. Kell a francnak.

Nem voltak reklámok. Halk dzsessz-zene szólt, míg mindenki el nem foglalta a helyét, és hirtelen kezdődött el, mikor én éppen egy rágót kerestem a táskám alján az ölemben. Sötétség hullott a teremre, mintha egy nagy, terebélyes fekete tüllszoknyával ránk ült volna valaki.

Furcsa volt, hogy hirtelen elcsendesedett mindenki, és a reakciók is nagyon mások voltak.

Egy nő felsikoltott, egy férfi zokogni kezdett, és volt, aki meghatottan nevetett.

Nem értettem, mi történik.

Forrás: Unsplash

Amikor felnéztem a vászonra, a torkomra fagyott a feltörő anyázás. Egy szülést láttam úgy, ahogy soha nem akartam. Furcsa volt, mert nem volt olyan filmes, hanem igazi. Túl valóságos. Hirtelen azt hittem, hogy egy dokumentumfilmre ültem be, és fel akartam állni, de akkor megláttam, hogy a kórházi ágyon fekvő nő az anyám. A gyerek pedig úgy nézett ki, mint én a gyerekkori pucér képeimen, amikor a moncsicsim fülét rágtam.

Az egész annyira bizarr volt, hogy bénultan néztem végig, ahogyan anyám és apám felnevelnek, ahogyan gügyörésznek az ágyam felett, ahogyan kiköpöm a spenótot anyám vadiúj hófehér blúzára. Képkockáról képkockára végigvonul előttem a vásznon a gyerekkorom, végre megtudom, honnan szereztem a heget a térdemen. Látom a tinédzserkorom, ahogyan riadtan rohanok az éjszakában egy csalódás után, és látom a felnőttkorom, napjainkig.

Amikor ahhoz a jelenethez ért a film, hogy kibontom a mozijegyet tartalmazó borítékot, kizökkentem a mozdulatlanságból. Máshogy gondoltam az anyámra, másképp az apámra, másképp mindenkire, akivel dolgom volt az életben. A konfliktusaim, amelyek kilöktek a megszokott vágányomból, a vásznon durvának hatnak és másnak. Nem a többieken lepődtem meg, hanem magamon. A torz arcom, a fröcsögésem és a búvalbélelt arcom láttán nem csodáltam, hogy oda jutottam, ahová.

Forrás: Unsplash

Az órámra néztem, láttam, hogy fél órája ülök bent. Szóval, az életem, ennyi év, belefér harminc percbe – hasított belém a gondolat. Összerándult a szám széle, keserűvé vált a mentol a számban. Fel akartam állni, inni szerettem volna valami erőset, ami kitisztít, el akartam felejteni, amit láttam, de ekkor egy csapó kattanó hangja hallatszott, és elkezdődött a jövőm története.

Nem tetszett, amit láttam. Sokan felálltak közben, a mellettem lévő nő magzatpózba kucorodva nézte a filmet. Sírt. Aztán nevetett. Aztán sírt, majd fuldokló zokogásba csapott át. Én a ruhám szélét gyűrögettem, és tágra nyitott szemekkel próbáltam elfojtani a sírást. Éreztem, ahogy a levegő felszárítja a szemem felszínéről a könnyréteget.

Valahol azt olvastam, ha negyvenöt fokban nézel felfelé, akkor elmúlik a sírás ingere, szóval kerestem a negyvenöt fokot, forgattam a szemem. Addig képtelen voltam felállni, míg vége nem szakadt a filmnek. Hallottam a fejemben, ahogy a tekercsről kisurran a film vége. Ekkor felpattantam és kitántorogtam a teremből.

Kerestem a kijáratot, levegőre volt szükségem. Kifelé rohanvást elkapta a felkarom egy srác, a fél arca tele volt pattanással és lófogai voltak, ennek ellenére kedves volt a mosolya.

Ezt az ülés mellett felejtette, mondta, és a kezembe nyomott egy tollat. Írja át az életét, biccentett felém búcsúzóul úgy, hogy a sisakja a szemébe pottyant. Körülöttem sokan zaklatottan szedték a levegőt, mások közömbösen kisétáltak, kidobták a szemüvegüket és a tollat is, hangosan méltatlankodtak, hogy panaszt írnak majd, lepontozzák majd a mozit a Facebook-oldalukon, mert ez a film egy rakás szar volt. Még ingyen is.

Kiléptem a mozi épületéből, felnéztem a ledes feliratra, és akkor halványan láttam derengeni a mozifelirat alatt egy folyóírással írt kérdést: átírod a történeted?

Átírom – motyogtam magamban, szorongatva a tollat.

Átírhatom, nem?

(Az írás megjelent itt.)