kulcslyuk

Az ilyen napoknak, mint ez, teljesen más az ízük, mint a többinek. Emészthetetlenek, jutott az eszembe a megfelelő szó, miközben tökéletes rálátásom nyílt a padló legapróbb repedéseire, meg az is eszembe jutott, hogy én mennyire utálom ennek a lakásnak a halszálkás parkettáját. Rohadtul nem akartam beköltözni ide, de te azt mondtad, majd kicseréljük. Persze, erre nem került sor, mindig azt mondtad, te, a pasim, a komoly kapcsolatom, hogy nincs rá pénz, miután megvetted magadnak a sportkocsit, az új laptopot, vagy befizetted magad egy welnesshétvégére, mert megérdemelted annyi munka után.

Öt éve nem jutott pénz arra, hogy kicseréljük a halszálkás parkettát, és csak most jutott el az agyamig a felismerés, hogy még mindig itt van az arcom alatt. Most ismertem fel azt is, hogy minden idegszálammal azon voltam, hogy elfogadjam a kedvedért, hogy ennek a rohadt padlónak itt helye van. Minden reggel úgy keltem át rajta, miközben a teámat szürcsöltem, hogy arra gondoltam, a padló nincs a lábam alatt, valójában csak lebegve közlekedek.

Az asztalhoz ülve sem tettem le a talpam a padlóra, inkább rácsavartam a lábam a szék lábára, aztán, ha már nagyon fájt a hasizmom az erőlködéstől, akkor feltettem a sarkaim a szék szélére, és hátradőlve szürcsöltem a fekete teát a térdeim közül. Utáltad, mert akkor szerinted úgy néztem ki, mint egy gyerek.

Én meg azt utáltam, hogy nem akasztott ki, hogy a földön fekszem. Hogy a lábaid előtt heverek, térden, könyökön, az orromat megcsapja a parketta faillata. Az arcomon még éreztem a kirajzolódó pofont. A tenyered nyomát. Ez az egész annyira természetes volt. Eleve elrendeltetett. Rohadtul ismerős. De honnan? Kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni valamilyen emlékfoszlányba, ami ott lengett körülöttem, és körbecsavart, de nem találtam rajta fogást. Folyton kisiklott az ujjaim között, mint valami pókhálószerű vászon.

Aztán eszembe jutott.

Éppen ettem, amikor meghallottam azt a tompa puffanást az ajtó túloldaláról, amit anyám testének esése okozott. Maszatos volt az arcom a vajas kenyértől, erre emlékszem, mert miközben lehajoltam a kulcslyukhoz, a vaj rákenődött az ajtóra, és én arra gondoltam, ezért apám ki fog nyírni. Apám nagyon ki tudott borulni néha. Kivéve, ha elmentünk játszani a játszótérre. Olyankor szerettem az apámat, és szerettem úgy emlékezni rá, hogy mindig olyan, amilyen a játszótéren volt. Nem olyan, mint amilyennek a kulcslyukon keresztül láttam.

Pislognom kellett, mert a huzat kulcslyuk mintát fújt a szemhártyámra, ami fájt. Mozaikszerűen maradtak meg bennem a képek. Minden mozdulat egy pislogás. Minden pislogás egy képkocka. Egy rúgás a fekete lakkcipővel anyám oldalába, egy kifröccsenő nyál apám szájából. Könnyek a bársonyos, zöld szőnyegen. És anyám arca, ahogyan tűri, mintha megérdemelte volna. Apám pupillája, ahogyan átfúródik a kulcslyukon. Elrebbentem onnan, vissza az asztalhoz. Rágtam a vajas kenyeret, lassan, komótosan, porrá őröltem minden morzsáját, és vártam, hogy történjen valami.

De nem történt semmi, csak megjelent anyám, kisimult arccal, talpig sminkben. Úgy láttam, megszaladhatott az alapozója, mert olyan művibb volt a megszokottnál. Aztán odaült apám is, ránk mosolygott és együtt megreggelizett a család. Anyám nem beszélt soha ezekről az esetekről, és egy idő után az alapozója is egyre többször sikeredett maszkszerűre. Tinédzserkoromban még azt mondtam neki, hogy borzasztó az ízlése sminkelés terén, bár később már nem voltam benne biztos, hogy a smink teszi őt szoborszerűvé, és nem az alapozó alatt meghúzódó merev arc. Aztán elköltöztem otthonról. Hozzád.

Először azt hittem, ez jó lesz. Jól kijöttél apámmal. Még a nevetésetek is egyformán csengett. Anyám ugyanolyan merev arccal vett rólad tudomást, mint az apámról az évek során. Én meg alig vártam, hogy elmenjünk otthonról, haza, a mi otthonunkba, el anyám rezzenéstelen, feszesre simult arca elől. Még a gyűlölt parkett sem tudta elrontani ezt az otthon-illúziót, pedig ugyanoda érkeztem haza, ahonnan menekültem.

Nézem a parketta repedéseit, és arra gondolok, hogy vajon ez az érzés húzódhatott-e meg anyám arca mögött az évek alatt, amit én érzek most. Örülök, hogy nincsen gyerekem, gyerekünk, aki bekukucskál az ajtón, és látja az anyját itt fetrengeni. Dühös vagyok. Nem rád. Magamra, hogy nem értettem meg anyámat előbb. Hogy hazudtam magamnak. Cserben hagytam őt.

Valahogy már nem tűnik rendben lévőnek a földön feküdni, se az, hogy hallgassam, amit éppen kiabálsz. Felülök, még érzem, ahogyan zsibbad az arcom, majd egy óvatlan pillanatban, amikor túlságosan elfoglalt vagy saját magaddal és a dühöddel, elkezdek rohanni az ajtó felé. Menet közben felkapom a táskám, és minden erőmet arra használom fel, hogy kijussak. Nem merek hátranézni, csak akkor, amikor már dörren mögöttem az ajtó és két utcasarokkal vagyok arrébb. Beesek egy dohányboltba, ahol végre megfordulok. Nehéz elhinni, hogy nem vagy ott. Várok még kicsit. Remegő kézzel veszem elő a pénztárcám, felmarkolok egy csomó édességet. Látom, hogy az eladó végigmér, de nem szól semmit. Biztosan azt hiszi, hipózom, vagy nem érdekli.

Kicsit később eldöntöm, hogy felszállok arra a buszra, ami a Budai vár körül kering. Eszembe jut, hogy valahányszor valami nagyon fájt, akkor mindig ennek a busznak az ülésén kerestem nyugalmat. Tetszik, hogy ez a busz nem a széles úton jár, hanem kacskaringózik. Megnyugtat, nem tudom miért. Megyek vagy három kört, addigra az ölemben egy halom üres csokis papírt sikerül felhalmoznom. Mohón faltam őket, annyira, hogy már csak akkor veszem észre, hogy csokis az arcom, amikor kicsöng a telefon, és a beszűrődő napfény láttatni engedi a busz ablaküvegén a tükörképem.

Úgy érzem, a vajtól maszatos arcú kislány ül a helyemen, miközben várom, hogy a túloldalon felvegyék. Türelmetlenül zongorázok a lábujjaimmal, érzem, ahogyan percegnek az ízületeim. Aztán hallom, hogy belehallóznak a túloldalon. Veszek egy nagy levegőt.

– Anya – mondom. – Itt az ideje elválni apától.

Néma csend, anyám szuszogását hallom a vonal túlsó végéről. Aztán vonyításszerű sírás jön.

Most hallom először sírni anyámat.

kép via Maia Flore, Pexels