látószög

Fel kellett volna szögelnem a képeket a falra, gondoltam, mikor az első csapást mérted a konyhai asztalra. A bútor lába megroggyant, szinte látni véltem, ahogy meghajlik a térde, de csak nyögött egyet szomorúan, kicsit vádlón, hogy miként hagyhatom én ezt. Mind a négy sarkába kellett volna egy szög, csóváltam a fejem, majd a vitrin felé pillantottam, ahol a kristálypoharaim álltak vékony derekukon, vemhesen, törékenyen. És a poharakat is be kellett volna csomagolni újságpapírba. Reccs, sóhajtott fel a négylábú nyomorult az öklöd alatt, és én azon kezdtem gondolkodni, hogy van-e ebben a házban valahol buborékos fólia, amit gyerekkoromban úgy imádtam durrogtatni, mert most jól jönne. Az újságpapír helyett.

Habzó szájjal dühöngtél, fújtatásod elérte az arcom, a hajam szerteszállt. Eltűnődtem, talán mégsem veszem meg azt a ventilátort az üzletben, inkább beállítalak a sarokba, fújtass csak, hiszen egész jól megy.

– Hallasz?! – üvöltötted, én meg összerezzentem, kezemben megremegett a kancsó, a víz reszketni kezdett benne mint a kocsonya.

– Mi az? – vontam fel a szemöldököm, a testsúlyomat áthelyeztem a másik lábamra, a kancsón kerestem kényelmesebb fogást.

– Félig üres a pohár! – sziszegted, és vérben forgó szemekkel bámultad a kezemben a vizet, hogy tölteném már színültig azt a nyamvadtat.

– Félig tele van. – mondtam.

Hasamhoz szorítottam az üvegedényt, átkulcsoltam a két kezemmel és lazán a falnak dőltem. Kissé aggódón végigfuttattam a tekintetem a ferde képkereteken, és szentül megfogadtam, ha elmész, első dolgom lesz szögeket venni a sarki barkácsboltban.

– Üres! – ordítottad. Kitöröltem az arcomból egy nagy adag nyálat. Talán mégis azt a ventilátort kellene választanom, dünnyögtem az orrom alatt.

– Nem üres. – ellenkeztem higgadtan, de nyomban össze is szorítottam a számat, mert a kristálypoharaim csilingelni kezdtek az újabb asztalra csapásod nyomán. Megvártam, míg a sikoltás elhal a térben, majd rád néztem.

– Öntsd tele! – követelőztél.

Acsarkodva ültél a széken, megfeszülve, mint egy pattanásig feszített befőttesgumi. Arcod vöröslött a dühtől és én komolyan szántalak. Leraktam a kancsót a pultra, lehajoltam, hogy egy szemmagasságban legyek a pohárral. Figyeltem, ahogyan bőröződik a víz felszíne, mint a szívdobogás. Tényleg félig tele volt. Végigfuttattam a pohár peremén az ujjam, leírtam egy teljes kört, majd a hasára kulcsoltam a tenyerem és egy jól irányzott lendülettel az arcodba loccsantottam a tartalmát.

Prüszkölve felpattantál az asztaltól, csodálkoztam, hogy egyáltalán nem borítottad fel. Értetlenkedve, kiguvadt szemekkel bámultál rám, míg én elegánsan leraktam a poharat az asztalra.

– Valóban üres. – biccentettem feléd, azzal felvettem a kancsót a pultról és kisétáltam a szobából.

Úgy emlékeztem, még egy óráig nyitva van a barkácsbolt.

Vélemény, hozzászólás?