Megint megindultak a lábai. Felállt a kirakat asztalától, a megszokott mozdulattal kiment a csapóajtón, tett egy félkört a kávézó körül, és megállt pontosan a kirakat előtt. Tekintete végigsiklott a kirakatnak döntött bicikli kék vázán, kopottas barna ülésén és kormányán, amit még nem fogott senki, mégis azt a hatást keltette, mintha már több ezer kilométert szolgált volna.
A tök, ami a kirakatban volt, poros volt és aszott. Pedig már annyiszor elképzelte, hogy beizzítja a kávézó tűzhelyét, és isteni fahéjas tökös pitét készít. A tetejét beszórná porcukorral, közben nézné, ahogyan a pitedombok havas tájjá változnak. Elképzelte, hogy az emberek elsétálnak a kávézó előtt, majd befordulnának az ajtón, mert egyszerűen képtelenek lennének ellenállni a pite illatának. Lejátszódott a szemei előtt, ahogyan sorba állnak az emberek, innák a finom lattét. Ő készítené a kávét is, szép, játékos formákat varázsolna a tejhabba. Mindenkinek valami különlegeset, személyre szólót. Persze ez nem reális. Egy makettfigurának ne legyenek ilyen álmai, sóhajtotta lemondóan, miközben kifordult és tett egy integető mozdulatot a látogatók felé.
A felnőttek ámuldoztak, a gyerekek visongtak és mutogattak felé. Mindig odáig voltak, valahányszor kijött a kirakat mögül – minden gombnyomásra -, megtette a maga kis félkörét a kávézó körül, és integetett nekik. Ezt sokáig nem értette, hogy ez miért olyan nagy dolog, de aztán az évtizedek alatt megfigyelt az ide látogatókon egy s mást.
Az emberek szeretnek irányítani. Noha ő maga nem járt odakint a nagy üvegablakokon és az ajtókon túl, érezte, hogy az legalább olyan hatalmas lehet számukra, mint számára az a makettváros, ahol élt. Ha nem nagyobb. Az emberek meg voltak rémülve az odakinttől. Ha ide jöttek, akkor mosolyogni kezdtek, és imádták nyomkodni a gombokat.
Egyszer látott egy férfit, aki több órát töltött el azzal, hogy bejárta a makettvilágot és a gombokat nyomkodta. Gerard úgy vélte, odakint őt irányítják inkább, mert valahányszor telefonon hívták, végig azt hajtogatta, hogy igen, igen, egyre elkomorultabb arccal. Látszott rajta, hogy inkább ellenkezne, de valamiért nem tette meg.
Ez a világ, az övé, ami itt van bent, pici. Pici azoknak az óriásoknak, akik fölé tornyosulnak a korlátról, vagy belesnek az üvegen az utca vonalából. Sokkal többet látnak ebből a világból, mint ő, aki maximum a következő utcasarokig lát el, és csak Erzsébet királynét ismeri, aki évek óta ott áll a sarkon gyalogló pózban, narancssárga kabátban. Persze, ott van még szemben az a lány, aki az erkélyen ájuldozik, mert odalent egy hatalmas I love you transzparenssel vall szerelmet neki egy pasi minden egyes nap. Unják már, nem szerelmesek, de ez kell a showhoz, ez lett a történetük.
Az mondjuk tetszik Geraldnak a visszafordulásban, hogy akkor rálát a domborzatra, és látja a vonatokat elsuhanni a domboldalon. Néha elképzelte, hogy felsétál az utcán, egészen a vonatmegállóig és felszáll a vonatra. Az ablakhoz ülne, biztos, hogy oda ülne, mert akkor mindent látna a makettvilágból, és még azon is túllátna. Kihajtaná a fejét az ablakon, és élvezné, ahogyan belekap pamuthajába a szél.
Ismerkedne. Megismerkedne mindenkivel a vonaton. Beszélgetne mindenkivel, megkérdezné, mi történik afelé, ahol állnak. Erzsébet királynét meghívná egy teára a kávézójába, aztán lehet, hogy kitanítana valakit a kávézóbeli dolgokra, ő meg elmenne masinisztának. Aztán lenne megint más, mondjuk kertész. Persze még így se nagyon lehet oka a panaszkodásra, hiszen ő legalább mozog, más meg oda van ragasztva a sarkánál fogva az utcára, még annyit se lát makettvilágból, mint ő.
Ezek az emberek meg, akik ide járnak, azok olyanok, mintha csak téblábolnának odakint. Nem is érti, miért, szerinte akinek a lába nincsen a földhöz ragasztva, az rohangáljon, ne a gombokat nyomogassa. Ő biztosan nem nézegetne ilyen pici makettvilágokat, inkább kimenne az ajtón, nézné az odakintet. Megkeresné a szélét.
Még integetett párszor, a gyerekek elég sokára unták meg, ráadásul nem hallgattak a felnőttekre, akik próbáltak beleszólni, hogy mit nyomjanak és milyen sorrendben. Ők, ha tehették volna, napestig csak Geraldot bámulták volna, ahogyan kijön a kávézóból, integet, aztán visszamegy. Nem érdekelte őket a szüleik dirigálása, másképpen néztek makettvárosra. Szerették. Nézni, megérinteni, rácsodálkozni. Ők kissé közelebb álltak Gerard szívéhez, mint a felnőttek.
Ahogy beesteledett, az emberek kiszivárogtak a makettvárosból. Kivitte őket az éjszaka. Ilyenkor csend és szürke lepel borult a kávézóra, Gerard pedig elképzelte, hogyan viselkedne. Hátramenne, bekapcsolná a kávémasináját, a kávézót pedig elárasztaná a frissen pörkölt kávé illata. Lágy fényt szerelne be, ami éppen csak egy kellemes félhomályba burkolná a helyiséget. Kiszolgálna mindenkit, aztán visszaülne ide a kirakatba egy csésze erős feketével, majd nekidöntené a homlokát az üvegnek. Nézné, ahogyan bepárásodik az üveg az orra alatt.
Persze, a valóságban nem párásodna be. A makettfiguráknak nincsen tüdejük. Csak az olyan emberek gondoskodnak az életükről, mint akik most is jönnek feléje. Néha kiemelik az üveg mögül, megforgatják ormótlan ujjbegyeik között, felemelik a karját, lábát, ettől néha kuncognia kell, mert csikis. Megolajozzák, olykor ragasztani kell, legutóbb már új szemet is kapott, a régi már majdnem leesett. Pont ma nézte meg a kirakat üvegében, hogy a tükörképe sármosabb, mint valaha. Bár, ha rajta múlna, és kinyithatná a száját, akkor kérne egy új hajat, mert a mostani már nagyon szöszös.
Ma este azonban úgy tűnik, nem kap semmit, a karbantartó ködös tekintettel vizslatja makettvárost. Gerard jól ismeri őt, az életét, az ujjbegyeit. Gyakran mesélt neki magáról, csak úgy, magában mormogva, miközben folyatta a ragasztót, meg átszaladt az ecsetjével az arcán, haján, testén. Gerard nem értett belőle mindent, de a mérhetetlen magány, ami a férfi felől áradt, az körbelengte fatestét, beleszivárgott a körülöttük lévő tér szöveteibe. Ősöreg állapot volt már ez, amiből a férfi nem tudott kitörni, de Gerard úgy érezte, nem is akar. Elvolt ő makettváros igazgatásával, néha Gerard meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi ugyanúgy néz ki, mint makettváros. Olyanná vált az arca, sőt, még a szaga is.
Ma este is megjelent, szokás szerint azután, hogy az emberek kiszállingóztak a helyről. Most jött vele valaki más is, aki csak ritkán fordult meg a város szélén. A fiatalabb férfi szó nélkül nézte, ahogyan a karbantartó előszed a zsebéből valamit. Gerard kíváncsian figyelte a kirakatból, mert más volt, mint az eddigi tárgyak.
Mert általában mindig hozott valamit. Egy ajtót, egy utcatáblát, vagy egy feliratot a kirakatra. Ezek általában éjjel készültek, nagyító alatt, a karbantartó két kezével. Gerard tudta, maga a férfi mondta neki, hogy a háta is belefájdul néha a sok asztal fölé görnyedésbe, és a szemeinek is egyre közeledik az a nap, amikor már nagyítóval is csak a homály semmijét fogja látni. De Gerard nem létező szíve most hevesen dobogni kezdett, mert annak a dolognak, amit a mester előszedett a zsebéből, nem volt tárgy formája: úgy nézett ki, mint egy figura. Ezt a fiatalabb férfi se hagyta szó nélkül.
-Mit csinálsz? – kérdezte, miközben próbált rálesni a karbantartó kezében fekvő apróságra.
-Tegnap éjjel befejeztem Sárit. – mutatta meg neki a másik a szöszke, kissé sápadt arcú, szeplős lányfigurát.
-Gerard évek óta magányos. Gondoltam, csinálok mellé egy lányt.
-Ahelyett, hogy inkább kimozdulnál néha. – csóválta a fejét a fiatalabb. – Mindig csak a makettfigurákat farigcsálod.
-Minek? – hessentette el a kérdést a mester. – Figyelj csak, azt találtam ki, hogy Sári a hátsó ajtón jön ki majd, egyidőben Gerarddal. Ő is tesz egy félkört a kávézó körül, és középütt találkoznak. Egy csókra.
Erre már a fiatalabb se állta meg mosoly nélkül. Tekintete megolvadt, lágyan, büszke éllel az öregebbre nézett, és Gerard érezte, hogy ez a kimondatlan szavak ideje. Miért nem beszélnek ezek egymással egyenesen?
– A látogatók imádni fogják. – mondta végül. Csak azt nem értem, miért nem valamelyik komoly helyen rontod inkább a levegőt. Sokkal nagyobb babérokra törhetnél. Mestere vagy ennek a munkának.
A mester csendesen somolygott, magában dünnyögött, majd beakasztotta Sárit a sínbe, tett egy próbakört vele, cseppentett némi olajat a sín nyílásába, majd elégedetten nézte, ahogyan Sári és Gerard elindul bentről, összeérintkeznek középütt a kirakat előtt, majd kifordulnak és együtt intenek felé. Visszaintegetett, majd Sárival és Gerarddal egyidőben ő is kifordult az ajtón.
Másnap a látogatók izgatottan tolongtak a kávézó előtt. Nézd csak, ketten ülnek bent, kiabálták, miközben bőszen nyomkodták a gombokat. Tényleg imádták a kávézóból kisétáló Gerardot és Sárit, ahogyan azt is, hogy középett összeér az arcuk, majd integetnek. Nem tudtak betelni vele. Gerard és Sári sem tudtak egymással. Különös hangulat telepedett a makettvárosra, a vendégekre, a figurákra, amit senki nem tudott megmagyarázni.
A fiatalabb férfi aznap mosolyogva zárt be az utolsó látogató távozása után, majd benézett Gerardékhoz. Kedves mosolyát zavart arc váltotta fel. A tök hiányzott a kirakatból, Gerard és Sári arca kipirult volt, pedig meg mert volna rá esküdni, hogy a mester nem festett rájuk piros foltokat, és a tököt sem vette ki az üveg mögül. De ami még furcsább volt, hogy állandóan tökös pite illatot érzett, pedig még két dologban biztos volt: a büfé már régen bezárt, ráadásul az étlapon sem szerepelt semmiféle tökös ital vagy étel.
Hülyeség, dünnyögte. Megdörzsölte a szemét, majd engedve a testére nehezedő ólmos fáradtság hívásának, hazaindult. Ahogy megfordult, a kávézó sötétjében megbúvó vendégek megkönnyebbülve felsóhajtottak.
A fiatal férfinak csak jó fél óra múlva jutott eszébe, miközben rákanyarodott a Thököly útra, hogy Erzsébet királyné sem volt a helyén.
(képek via pexels)